2010. március 20. Yogyakartából keleti irányba indultunk, hegyi szerpentinen keresztül, Wonosaritól délnek, motorral kb. 2 óra volt az út. Az óceánhoz közeldve már messziről érezni a sós víztömeg friss illatát. A kanyargós utakat a völgyekben hosszan elnyúló, gondosan megművelt ültetvények szegélyezik. Minden csupa zöld. Itt találkoztam először igazán burjánzó trópusi növényzettel. Elképesztő termékeny a természet, válozatos és a sok esőnek köszönhetően gyorsan termő. Az utak mentén árnyékot vető tákolmányok láthatók, ahol a gazdák megpihennek és a megtermelt gyümölcsöt árusítják, olcsón.
Krakal, Kukup és Baron kis halászfalvak az Indiai óceán partján, kimondottan fürdőzésre, szörfözésre, pihenésre vágyók számára berendezkedve. Ennek megfelelően warungok hada várja az ide látogatókat, ahol az étlapon csirkén kívül helyet kaptak a mindenféle halak, rákok, kagylók, polip és egyéb tengeri kütyük, többségüknek jellemzően ugyanolyan, tengeri íze van, de én ettől függetlenül mindegyiket szeretem. Első nap, mivel 6-an voltunk, kibéreltünk egy nagyobb villa-szerűséget, hegy tetejére épült, óceánra néző panorámával, terasszal, ágymatracokkal, saját fürdőszobával, ami összesen 200 ezer rúpia volt, ami olyan 4 ezer forint. De van itt 1 ágyas szoba is, saját fürdővel, ami már csak 50 ezer rúpia.
Az óceán, hogy is mondjam: óriási. :) Nem láttam még ekkora hullámokat, olyan 2 méteresre saccoltam az átlagot. Elképesztő energiával érkeznek a partok felé, szikláknak csapódnak és lassan lenyugodnak. Megfordult a fejemben, milyen hasznos lenne ide telepíteni hullámerőművet (hosszú kígyó alakú tartályok, amik a hullámokon ringatózva áramot termelnek, mindezt mindenféle környezetterhelés nélkül). Igazából nem nagyon lehetett beúszni, mert veszélyes az áramaltok miatt, jelzik ezt a parton a „Hati-Hati!” (=vigyázz!) feliratú táblák is. Viszont a partig kiérő hullámok egész napos elfoglaltságot jelentett a vidám kelek cimboráknak. A nap tűzött, úgyhogy a naptej igen magas (25-30) faktorszáma ellenére rákvörösre égtünk. Igyekeztünk szikla árnyékában ejtőzni, nyakig beástuk egymást az aprószemű, kicsit karcolós szemcséjű homokba, és vigyorogva vártuk, vajon mikor érkezik egy már a fejünk búbját is érintő hullám... nem kellett sokáig ücsörögnünk. Mikor meguntuk a fürdőzést, hűsöltünk, jeges limonádét szürcsöltünk vagy ipp gitározgattunk.
Pár héttel később megismételtük a kirándulást, mivel nagyon közel esik Yogjához. Naplementekor érkeztünk a faluba és annyira kinnaludhatnékunk volt, hogy megkértünk a Cinta Rasa warung bácsiját, Harnot, hadd szálljunk meg az óceán partján épített tetője alatt. Ez amolyan árnyékvető, mindenféle bonyolultságot nélkülöző bambuszépítmény volt, nappal általában ezek alatt árulják a kaját, piát, mindeféle kihalászott állatokat, szép köveket és kagylókat, csecsebecséket. Nekünk viszont ez volt az éjjeli szállásunk. Tukirah, Harno felesége hozott alánk gyékényszőnyeget és egy petróleumlámpát tett az asztalra. Éjszaka elfújtam a lámpát, mert zavart a fénye, de Harno valamiért újragyújtotta, talán nem véletlen... én az állatállomány távoltartására véltem következtetni. Aludni természetesen egyikőnk sem tudott: a jól elképzelt, idilli alvást az óceán robaja és a szúnyogok hiúsították meg. Olyan hangos a hullámzó óceán, hogy mosógépben éreztem magam... reggelre papírzsebkendővel tömködtem tele a fülem, így sikerült egy keveset aludnom. Cserébe viszont ingyen volt. A Cinta Rasa törzshelyünkké lett, a púposan megrakott nasi gorengnek és a salátának egyszerűen nem lehetett ellenálni.
Szóval, hullámzó óceán, szeretem! :)
