Szeptemberben végül lejárt a fél évig hosszabbítható, Indonéziába szóló szocio-kultúrális vízumom. Hogy újat igénylehessek el kellett hagynom az országot, így kerültem Malájziába. 7-dikén este érkeztem az LCCT reptérre. Rahmat-hoz (Janó ismerőse), ezeddig nemismert barátomhoz, általa gondosan leírt útmutatás alapján jutottam el.

KL tömegközlekedése jól szervezett és baráti áron igénybe vehető. A belvárost modern, elektromos, felső pályás vonatok hálózzák be, külvárosi részekre buszokkal lehet eljutni. A menetjegy műanyag kártya formályában váltható meghatározott szakasztól függő áron. A kártyát kapun belépéskor aktiválja a rendszer majd csak a célállomáson engedélyezett kilépéskor elnyeli, amit később újrahasználnak. Ez több szempontból is jó: nincs bliccelés, mert egyszerűen nem lehet bejutni az állomásra kártya nélkül, és csak az adott célállomáson vagy közelebb lehet kilépni, az utas arányosan fizet az utazásáért (1-2MYR), és a menetjegy újrahasználható a szolgáltató által. 1MYR (Maláj Ringgit) = 70 HUF. A busz közlekedés európai számára talán szokatlan lehet: a buszsofőrt egy "utas-pásztor" segíti, aki megálláskor harsány hangon feltessékeli a buszra várakozókat, majd szintén távolságtól függően jegyet ad el a számukra. A menetrendet és a megállókat tekintve szabadabb elvű, a buszok ugyanis bárhol leinthetők fel- vagy leszállásra, de előfordult, hogy újságot venni álltunk meg egy útszéli kisboltnál vagy tankolni hajtottunk be egy helyi volán telephelyre.

Rahmat és Poodien, két modern művész, luxust és higéniát nélkülöző, de annál barátságosabb otthonába érkeztem. Ez amolyan art kommuna, a nappali részben szótlanul zajlik az munka: festenek, rajzolnak, terveznek, elmélkednek, szól az olykor idegtépő máskor meditációs zene, ritkán beszélnek csak egymáshoz. Nem volt könnyű megszokni, de végül az antiszociálisnak vélt kussolás kellemesnek bizonyult: végre csendben lehettem, nem szólt hozzám senki, és én is nyugodtan el bírtam merülni a goldolataimban... ez ám az igazi luxus. :) A közösség magától működő hippi szerű megosztásra és egymás támogatására épül, így baráti szállásadásukért cserébe én is beszálltam a kaja vásárlásba, főztem mie gorenget (zacsis tésztát) és bundáskenyeret, elmosogattam vagy ipp vízzel töltöttem fel a mandit (fürdő). Működik. Ha kölcsönös a bizalom, nincs gond a megosztással, nincs mohóság, ahogy önzőség sem. Itt otthon érezhettem magam.

HARC A VIZUMOSOKKAL: Ha előre tudom, hidegélellemmel és kempingszékkel indulok az elvileg csak 1 napig tartó vízumügyintézésre. Hogy a vízumom időben elkészüljön 3 munkanapot szántam rá, amiről rögtön kiderült, hogy 2 ünnepnap. Hurrá! Akkor próbáljuk meg a gyorsított verziót! Sajnos ez sem ment, mert a muszlim ünnepek legnagyobbikáról, a Rahmadam-ot (böjt) követő Idul Fitri-ről volt szó, ami 5 nap munkaszüneti napot jelent. Az Indonéz Nagykövetség rogyásig volt tele külföldön élő rokonokat meglátogatni vágyó maláj, indiai, arab, kínai, indonéz lakosokkal, így látszólag esélyem sem volt, hogy a vizumom megkapjam. Ami azt illeti a gyakorlatban ez rosszabb volt: keresztbe kasul küldözgettek, új sorszám, új ablak, várakozás, elkeverték a meghívólevelem, amit persze nekem kellett visszaszereznem... és hogy ne legyen annyira kényelmes, a tomboló monszun kellős közepén kellett kiugranom pénzt váltani, mert indonéz rúpiát nem fogadtak el. De végül 5 perccel zárás előtt csak leadtam az igénylést, úgyhogy indulhattam a repjegyemet módosíttatni, ami majd 100 MYR-be fájt.

Acha, Ibrahim barátom ismerőse szintén KL-i, a Bukit Bintang plázanegyed egyik, Malájzia legnagyobb számítástechnikai bevásárlóközpontjában eladónő. Második estét nála pecóztam, ami, bár pihenni nem nagyon tudtam, kihagyhatatlan kaland volt. Acha ugyanis eléggé hebehurtya lánka, szállást ajánlott a számomra, cserébe viszont egy indonéz nagycsalád kellős közepében találtam magam, ahol a férfiak folyton sörre invitáltak (amit a nők nagyon elleneztek és nagy valószínűséggel nekem kellett volna fizetnem), a nők meg európai származásomtól teljesen beindulva tettek fel mindenféle, kapcsolatot és házasságot célzó kérdéseket, vagy ipp mutogatták egymást: Nézd csak, milyen gyönyörű ez a lány! Tetszik e? Mindezt főleg a nagyon alap indonéz szókincsemmel kellett úri ember módjára levezényelnem, mivel angolul csak pár szót tudtak, mint például: Honnan jöttél? Van feleséged? Mi a vallásod?, amit az este alatt félóránként feldobtak. :) Szóval azt gondoltam a nagykövetség után már semmi kimerítő nem érhet, hát tévedtem: 4 férfi, 6 nő, 1 gyermek nyüzsgő, látszólag végenélküli vendégszeretete végül végkimerülésbe sodort, elborultam és elaludtam.

KUALA LUMPUR: a belváros nyüzsgő, felhőkarcolói egymást érik, csiri-viri, luxust nem nélkülöző betondzsungel. Az emberek itt jómódúak, a legdivatosabb göncökben járnak, megállás nélkül üzletelnek, költekeznek és szórakoznak. Úton útfélen bankok, bárok, éttermek, szállodák, kuplerájok, plázák, masszázsszalonok, pazarló pompa vesz körül minket. Az egyedüli természetes itt a monszun eső, ami szakadatlan áztatja a zsúfolt város utcáit. Nem éreztem jól magam, egyáltalán nem. Nyomasztott az érzés és a gondolat: hogy a viharba történhet az meg, hogy itt nagyüzemileg zajlik egy felső elit szükségtelen szükségleteinek, habzsoló éhségének kielégítése, míg mások, nem is olyan messze innen naphosszat csak tapossák a mókuskereket és gyakran emberi méltóságot nélkülöző körülmények között élnek. A kínai óvárosban zajlik a változatlanul olcsó és silány áruk kereskedelme: hangulatos sátorlabirintus, útvesztő a piaci árusok sorai között. Láttam még egy parkot is, hatalmasat, mint egy rekreációs központ városi sérülteknek, lehet sétálni, madárcsicsergést hallgatni, múltba kalandozni a múzeumban bámészkodva vagy romantikus érzelmeket gerjeszteni az orhidea parkban sétálgatva. Aztán vissza, irány a gyár. :)

IDUL FITRI: az a nap, amikor végre lehet zabálni! Rahmat-tol megkérdeztem, mi a kedvenc zenéje. Azt mondja, "elfelejtette". Jézusom. :) Szóval egész jól megy ez a csendesülős, nyugis party, aminek ipp az imént verte fel csendjét egy csipogó hangot kiadó lakó, aki jelenleg szintén itt dekkol valahol. Hehe. Üdv cimbora! Milyen odafenn? De hiszen ez a Gekkó! Naná, kimás lehetne ilyen későn? Úgyhogy azóta is egy ringató hintabárban üldögélünk, messze hajózva a tengeren, távolban a partról ropogó tüzijáték dörrenő hangja töri meg az amúgy is "Béke Veletek!" magány dalait, szól Rahmat kedvenc zenéje, egy a nagyon relaxálósakból... Hangzik a fejben, homlokon előbújik és tovaszáll. Aztán jön a következő. Néha felszólalok: "Rahmat, kérsz még?" Aztán belenyugszom, egyedül végzem tovább az irogatósat, ő pedig rajzol tovább, úgyhogy nem kér, most belemerült és hagyja, hogy elvégezze a zakatoló agy gondolataitól vezényelt, síkra tisztázódott vonalaknak a dolgát. Nem tétlenkedik, rendben is van ez így. Készülnek a frankón odapörkölő, elegem van képek, megmutatnám másnak is gondolatébresztőnek. Lábát lógatva pihentető zsiráf is elégedetten ücsörög a polcon. Ami engem illet már úgy megszólalnék, hogy hátha válasz kíséri a csendet. Kinn meg egy kutyát vernek, miközben mások mulatoznak??? Kérem, ki látott má' ilyet, Tomikám? SELAMAT HARI RAYA! Selamat makan for EVERYBODY di bumi! (Jó étvágyat mindenkinek a világon!) Ennyi. Süppedek.

Volt szerencsém megismerni egy pár helyi underground, alternativ művész és gondolkodó arcot, akik nagy erőfeszítések árán igyekeznek fenntartani KL egyedüli, nem main stream zenekarok, festők, egyéb művészek számára nyilvánosságot adó alkotó házát. Nyilván, ahogy másütt sem, itt még úgy inkább senki nem kíváncsi rájuk, pedig tényleg nagyszerű dolgokat lehet itt látni, hallani, tapasztalni. Az emberek többsége megfeledkezik szelleméről, munkájába temetkezik és a megélhetésért vagy jobb létért küzd. Egyikük sem tudja vagy akár sejti, egy megújult rabszolgatartó állam, médián és valláson keresztül gondosan manipulált, robotai között áll ő maga is, amiből - beletörődő módon - nincs kiszállás. Kevesek azok, mint Rahmat és művésztársai, akik felismervén a kiszolgáltatottságot, állambácsi kénye kedvére csorbított demokráciát és a személyi jogokat, szembeszállnak és alkotásaikon keresztül igyekeznek üzenni a világnak: "Hé, EMBER, vedd észre magad! Nem folytathatod így tovább!" Az erősen kapitalizmust, korrupt politikát, olajbizniszt és vallást támadó képek provokáló, gyakran sokkoló vagy sértő üzenete azonban egyáltalán nem túlzott rendszerellenes elfogultság. Sokkal inkább elkeseredett, értelmes emberek jajveszékelése: "Bár felébredne már a világ és kinyitná szemét, hogy lásson is, ne csak nézzen!" A következmény azonban sokszor drámai és szomorú. A rendszer biztonsági csoportja - hívhatjuk rendőrségnek, de inkább azok, akik a rendszer őrei, és nem az emberek békéjének őrzői - rajtacsapnak és felszámolnak... ha a hangadó szerencsés, meglóghat, ha nem, valószínűleg örökre eltűnik a felejtőben. És megy minden tovább, zavartalanul.

Malájzia (hírek) - Újabb FOGÁS! (Infokontrol Csoport jelentése): Tetten érték azt a gazfickót, aki KL egyik interneten is elérhető, felbújtó és békeellenes, anarhista és istentagadó tartalmat közlő fórum és mozgalom alapítója volt. A lázadó kiérdemelt bűntetéséről a Bűnmegelőzés és Nemzetbiztonsági Bíróság dönt majd - mérlegelve a honlap becstelenül rágalmazó szavainak súlyát. Web Rekreációs Egységünk a tartalmat eltávolította és egy új, Rendszertudatos és Modern Kultúrális Társasági Oldal telepítésén dolgozik.

Végezetül egy hét után megkaptam a vízumom, úgyhogy egy utolsó kis sétafikálás után a reptér felé vettem az irányt, hogy átcsövezve az éjszakát hazamehessek a hajnali gépemmel. Ina, Awa nigériai barátja azonban váratlan programmal állt elő. Lehetőségem nyílt egy igazi, felső elit külföldre küldött gyermekeinek nagyvonalú, lazulós estéjét megtapasztalni. Az elején nem nagyon értettem, mi is zajlik éppen, aztán idővel leesett: a srácok egyik szabadidős elfoglaltsága, hogy egy autóban keresztbe kasul furikáznak KL gyorsforgalmú pályáin, megállnak itt ott, felugranak cimborákhoz, ide oda mennek, dumálnak, majd vissza, bömböl a hip-hop, és végigjárjuk a tagok luxus lakásait, kinek milye van. Igy történt, hogy egy kb. 10. emelet tetejére épített medencés parkocskából "élvezhettem" a mesés KL fényeit. A srácok vendégszeretete és a lenyűgöző pompával és életszínvonallal való büszkélkedése határtalan volt... egy pillanatra kellemetlenül éreztem magam retkes nadrágban, torzonborz hajjal, szandálban, hátizsákkal, mint egy "bugris vidéki" a számukra, de aggályom hamar szertefoszlott, mikor eszembe jutott, ki is vagyok valójában - na ná, hogy így nézek ki 1 hét kaland után. :)

Végül Ina kivitt a reptérre, becsekkoltam és irány Yogya. Jó volt hazatérni, de mennyire jó! :) Ja, és a kajáról felejtettem elmondani: azt hiszem gasztronómiai orgiában lehet része annak, aki mindent végigkóstól. Indiai, kínai és indonéz konyha multikultúrális asztalához ülve beindul a nyáltermelés. CsóróvagányCsaba módjára nekem sajnos csak egy kis lepény meg tészta jutott, jeges tejes teával, de jól esett...

2010. május 5. Miután pár hétre való cuccomat kiválogattam, köztük a legfontosabbak mint iránytű, utikönyv, naptej, napszemcsi, ragtapasz, uno kártya, ruhanemű (tényleg kevés), pulcsi, bicska, és belegyömöszöltem egy 30 literes hátizsákba, ami nem túl nagy, egész éjszakámat zaklatottan, éberen töltöttem az útra készülés hevében. Hajnalban, valamennyiőnk kialvatlanul, indultunk Yogyakartából keleti irányba. Karesz, Gin, Tomi és Alice voltak az utitársaim. Motoros kelek. Mindenki hátasára pattant, hátizsákját ki-ki maga elé, lábközé vagy hátára helyezte el, volt még gitár is velünk, azt cserélgettük. Mivel hosszú út állt előttünk, pláne motorral (átlag 30km/h-val számoltunk, mert óránként meg kellett állni, hogy megpihentessük a valagunkat), az első napot megtoltuk és 340 km megtételével, szerpentines utakon, éjszaka érkeztünk Batuba, kelet-Jáva közepén magasodó hegyek közé. Első szállásunk egy lepukkant és elhagyatott hotel volt, ahol mi voltunk az egyedüli vendégek. Különlegessége, hogy a motorokkal be kellett állni a recepcióra, a felszereletlensége ellenére robusztus osztrákos motívumokkal faragott keményfa-díványok voltak a közös helységben, és a recepciósok nem bírták kiszámolni hányan is jöttünk, így mindig kevesebb teát kaptunk. Mondjuk ez az utóbbi totál megszokott. Némelyik indonéznek kézzel lábbal el kell magyarázni, le kell rajzolni és össze kell adni, miből mennyit kérünk, különben messzemenő gondolatainkat is felülmúlva szolgálnak ki, mintha a rendelés csak egy esemény lenne, ja ja, és a végterméket úgyis egy véletlengenerátor dobná majd ki.

Másnap, megpihenve az előző nap fáradalmait, megelégedve mászkáltuk körbe Batu környékét, így láttuk a Cubanrondo vízesést, ami lenyűgözött a magasságával (nem állnék alá, kidögönyözné a szuszt is belőlem) és egy Selekta néven ismert valami strand-játszótér-botanikus kert félét, ami tök jó volt, csak ipp nem fürödhettem, mert akkor még gennyes seb éktelenkedett a térdemen. Este csaptunk egy kis sörözést, aminek kapcsán kiderült az is, hogy Batuban nem csak elérhető valamennyi szeszes ital, ami egyébként Yogjában lehetetlen, de ráadásul valamiért olcsóbb is volt a sör (pedig fel kell vinni a hegyre, nem értem).

Irány az óceánpart, ideje egy kis fürdőzésnek, mekkora ötlet. Ki is szemeltük az irányt, az uticélt, nagy nehezen le is vergődtünk a déli partra, ami csodaszép volt, végtelenben tűnő óceán, sehol egy ember, ám nem hogy szimpatikus, de úgy általában véve szállásnak nyomát sem találtuk. Így az idilli, óceánparti pihenésből az lett, hogy nagy nehezen, éjszakába nyúlóan visszaverekedtük magunkat egy nem túl barátságos városba, ahol hosszas keresgélés után megtaláltuk a leglepattantabb (és a dága hotel után talán egyetlen) szállást, ahol természetesen hatalmasat horpasztottunk. És indonézül néztük miki egér, goofy és donald kacsa kalandjait, vicces volt... Itt jegyezném meg, nem könnyű dolog a szállás keresés, főleg fáradtan éjszaka érkezve egy tök ismeretlen helyre, ráadásul buléként (fehér, nem indonéz), akikről köztudott, hogy tollként pelyhedzik a hátukon a pénzt. Már nem is emlékszem, talán 4. nap lehetett, amikor újból ráhajráztunk, miután jól megnéztük kelet-Jáva nevezetességeit :), és a kikötőt vettük célba. Nagyon rossz utakat jártunk, olyan kátyusak voltak, hogy max. 20-szal tudtunk menni, pokoli hőségben, porban... bej, de jó lesz, ha egyszer odaérünk. Aztán, már nem is emlékszem, mindenki elcsigázott mozdulatokkal feszítette le magát a motorrol és tolt be egy-két es-jeruk-ot (jeges limonádé), majd újra vissza és újabb 50 kilométer, de egyszeriben csak odaértünk, valahogy, elénk tárult Katapang. Hát nem túl szép hely, tipikus közlekedési csomópont jókora kikötővel. Egyetlen örömünk az egy nagyon olcsó szállás volt (ahol cserébe már hajnalban beindult a zajongás, a szivattyú és a közeli iszlám müezzin), de jól esett a mandi (fürdő).

Másnap komppal átkeltünk Balira. A kompolás olcsó, olyan 300 forint lehetett, a fedélzeten kaja, pia kapható, bömböl az indo-mulatós-kareoké, hejj már csak ez hiányzott. Szakadtunk a röhögéstől, nem lehetett kibírni. Balin az északi utat választva keresztül motoroztunk a Nyugat-Bali Nemzetiparkon, baromi szép hely. És valahogy, mintha az utak is jobbak lettek volna, lehetett haladni, óriási felüdülést jelentett ez a motoros kelek számára. Ettünk bakso-t (húsgombóc leves) az óceánparton, majd útszéli benzinkútnál könnyítés, fürdés, ejtőzés. Első éjjel Banjar-ban szálltunk meg egy mesébe illő házikóban a dzsungel közepén, egy kis patak partján, drágán persze, de nem volt más, egy szobában 5-en két ágyon... :) lassan már megszoktuk. A házhoz közel volt egy forróvizű forrás, ami egy fürdőt táplált, sárkányfejű vízköpőkön keresztül érkezett a víz a medencékbe, ott lehetett dögönyöződni, frankó volt. Elmentünk Yeh Sanirba, ahol megnéztük az utikönyv által kihagyhatatlannak minősített „művészeti” képződményt, az Art Zoo-t, amit nem igazán sikerült díjaznom. Az otthoni Tűzraktérben sokkal érdekesebb, amatőr művészek által alkotott dolgokat látni, ami után ez körülbelül messze kihagyható volt a számunkra.

Amed, snorking centrum (ahol vizipipával meg búvárszemüveggel lehet bohóckoni a víz alatt). Mi szintúgy csak alvásra meg pihenésre használtuk. Sikerült egy olyan bungalo-t kivenni, aminek volt egy medencéje, jól elvoltunk. Este sörözés, arak (helyi rizspálinka), gitározás az óceán partján.

Candidasában henyéltünk pár napot, miután megtaláltuk a sziget legolcsóbb bungalo-ját, óceánparttal. Fürdőzés, tekergés a környékbeli hegyeken, jól kinéztünk a fejünkből az összes lehetséges útszéli kilátón, rizsföld bámészkodás, stb... Ekkortájt került sor a Balinéz ünnepségre, ami körülbelül olyan, mint nálunk a karácsony, úgyhogy mindenki mindenfelé utazgatott találkozni a másikkal, a szigeten mindenfelé falvak, városok voltak feldíszítve (ilyen magas, kb. 5m-es, kókadva lehajló, növényi ágakból fonott díszes oszlopokkal, amiknek a tövében áldozatot aggattak ki, ami rendszerint egy kupac gyümölcs meg risz volt).

Ubud egy varázslatos hely, burjánzik a művészet, mindenfelé kézművesek és termékeik, festmények, éttermek és mulatók, éjszakai élet, mindez egy esőerdő kellős közepén, ahol még a város is zöld. Van egy hely, Monkey Forest, ahol a majmok teljesen nemnormális módon szocializálódtak és bátorkodnak a túristák nyakába, fejére, vállára, hátára mászni, mindezt persze némi kaja (főleg banán) reményében. Mi jót szórakoztunk, azt hiszem egész Balit véve itt készült a legtöbb fotó. :) Ubudtól nem túl messze északra, Tapaksiringben található egy ősi hindu sziklatemplom, amit hosszas lépcsőzéssel sikerült megnézni. Tényleg érdekes, szép és varázslatos volt, be lehetett barangolni egy sziklába vájt egykori falu romjait, tetszett. A völgy aljában folyik egy patak, helyi gyerkőcök fürödtek benne, őrülten élvezték, ahogy egy kisebb vízzuhatag magával sodorja őket... és ezt játszották naphosszat. Mondanom sem kell, a kulturális sokkot megelőzendően mindig is törekedtünk egy kis lazításra, úgyhogy csatlakoztunk mi is, kőtemplom helyett inkább egy kis természetes öröm: hideg fürdő, hatalmas kacagás.

Voltunk Kutában is, de nem tetszett. Hatalmas zsivaj, őrült nagy tömeg, büdös, koszos, züllött, idióta extrovertált erurópai, ausztráliai meg amerikai túristákkal, akik tényleg azt hiszik, hogy ők most ide jöttek exotikus helyre nyaralni egy szállodába, és naphosszat szörfözhetnek, éjszaka meg belevethetik magukat a bűnös éjszakába, és ennek megfelelően, nagyarcúan és mindenkit és mindent nagy ívben letojva élhetnek. Na ennyit az elégedetlenségből, azért mi is jól éreztük magunkat, de szerényen... :)

Bali közepén jókora hegyek találhatók. Banau Bratan egyike közülük. Candikuningban szálltunk meg, másnap pedig túrázni indultunk. Nos, amit az utikönyv írt a helyről, messze másnak bizonyult a valóságban. 4 órán kereszül caplattunk felfelé egy elhagyatott, egykor kövezett, ösvényen, néha mászni is kellett, mindez egy dzsungelben, körbe zöld ismeretlen, látotávolságunkat pedig a felszálló pára korlátozta. Izgalmas volt és kimerítő. Alice papucsban jött, úgyhogy ő hamar feladta, Karesz a finish előtt dobott egy spárgát, úgyhogy kiment a térde, Ginnek a szandálja ment széjjel, nekem csak a kezem vágta el egy nádlevél. Tényleg, Tominak nem is lett semmi baja, ez így nem ér... :) A mögöttünk hagyott hosszú út, a fáradtság és a természet csalka képe örökké a csúcs bevételével hitegetett, de hiába, mindig tovább kellett mennünk. Mire egy nádas állta utunkat, egy még ezt megpróbáljuk lehetőség, amire külön felhívtam mindenki figyelmét, hogy „vigyázat, a nád vág!”. Naná, hogy vág, ömlött is a vérem, de végre megtaláltuk a hegy tetejére, 2096 m magasan épített hindu templomot, úgy hívják: Pura Puncak Munga. Karesz örjöngött a boldogságtól, nem csoda. Misztikus volt, egy hegy csúcsán, egy dzsungel közepén, körben iszonyatos köd, mi és egy ősi templom. Visszafelé mennydörgés, szakadó eső, sároncsúszás... szétáztunk. De jó volt.

Aztán lassan véget ért a balis körutunk. Megszálltunk még egy helyen, nem volt túl érdekes, csak az a vízesés nem messze tőle, ahol túristák nélkül élvezhettük a természet varázsát. Hihetetlen, vannak még ilyen helyek.

Baliról komppal Jáva, egyenesen a Bromot (vulkán) vettük célba. Éjszaka érkeztünk, meredek szerpentinen, átlagosan 2-es sebességben vitt fel a moci, de megcsinálta. Megszálltunk. Hajnalban, 3-kor keltünk, hogy felérjünk a tetejére, hogy megnézhessük a napfelkeltét. Először leereszkedtünk a vulkán belsejébe, a kráterbe, ami óriási volt és homokos, kopár, holdbéli sivatag. Jót farolgattunk meg krosszoztunk kétkeréken a bokáig érő finom porban, ráadásul tök sötétben. Néha elment mellettünk egy-egy dzsippek alkotta konvoj, amik a kényelmes és tehetősebb túristákat vitték ugyanarra helyre. Persze így nekünk nem csak ingyen volt az út, de még élveztük is. A kráter belsejéből baromi meredek szerpentin vezetett fel a csúcsra, gyakran 1-esben kellett vezetni a motort. Olyan érzésem volt, hogy ha megállok, akkor az egész motor velem együtt hátragurul, mint a rajzfilmekben. Ezért inkább szupermen pozíciót vettem fel és felfeküdtem a nyeregbe. Életem egyik legklasszabb élménye volt, végül is repültem fölfelé, igaz egy motorral a hasam alatt... de az nem számít. A tetőn természetesen dugig dzsippekkel, túristákkal, bérelhető kabátokkal (ja mert egyébként baromi hideg volt, persze, ekkora magasságban nap nélkül), kaja, pia, szokásos. A napfelkelte simán ment, nem történt fennakadás, kivéve, hogy a természet közbeszólt és egy pár felhőt nem volt szíves eltessékelni az útból, tekintet nélkül a várakozó embertömegre. Haha. A látvány viszont elképesztő volt. Képzeld csak el!: tök sötét van. Majd mintha derengene a nap valahol még a perem alatt, nagyjából körvonalazódik a horizont. Ekkor látod meg igazán a távolságokat, érzed a magasságot, ahova felkapaszkodtál, messze előtted egy óriási megavulkán krátere tátong, te pedig egy rizsszem vagy a peremén. Majd lassan, ahogy a nap felkel és megvilágítja a felszínt, kirajzolódnak a Bromo-anya kisebb gyermekei, vulkánok sora, egyik zöld a növényzettől, másik szürke és kénes füstöt okád, messzire látható a nagytestvérük, aki már nem is enged a közelébe. Minden olyan hatalmas. Mintha nem is ezen a bolygón lennénk. Lementünk, megmásztuk az egyiket, belenéztünk a kráterébe, jött a sok kén, lenn körben kősivatag, mindenfelé csak a Föld-anya nyers és természetes formái. Lenyűgözött. Újabb ok, hogy féljem, tiszteljem és szeressem a természetet. Újabb erő, hogy küzdjek az emberi rombolás ellen... persze valahol megnyugtató tény az, hogy mi, emberek, csak riszszemek vagyunk egy vulkán szélén.

Sikeresen hazaértünk, magunk mögött hagyva 2000 kilométert...

Ja, Surabayát be kellene szántani, rettenetesen ocsmány egy város, messziről el kell kerülni... :)

2010. március 20. Yogyakartából keleti irányba indultunk, hegyi szerpentinen keresztül, Wonosaritól délnek, motorral kb. 2 óra volt az út. Az óceánhoz közeldve már messziről érezni a sós víztömeg friss illatát. A kanyargós utakat a völgyekben hosszan elnyúló, gondosan megművelt ültetvények szegélyezik. Minden csupa zöld. Itt találkoztam először igazán burjánzó trópusi növényzettel. Elképesztő termékeny a természet, válozatos és a sok esőnek köszönhetően gyorsan termő. Az utak mentén árnyékot vető tákolmányok láthatók, ahol a gazdák megpihennek és a megtermelt gyümölcsöt árusítják, olcsón. 

Krakal, Kukup és Baron kis halászfalvak az Indiai óceán partján, kimondottan fürdőzésre, szörfözésre, pihenésre vágyók számára berendezkedve. Ennek megfelelően warungok hada várja az ide látogatókat, ahol az étlapon csirkén kívül helyet kaptak a mindenféle halak, rákok, kagylók, polip és egyéb tengeri kütyük, többségüknek jellemzően ugyanolyan, tengeri íze van, de én ettől függetlenül mindegyiket szeretem. Első nap, mivel 6-an voltunk, kibéreltünk egy nagyobb villa-szerűséget, hegy tetejére épült, óceánra néző panorámával, terasszal, ágymatracokkal, saját fürdőszobával, ami összesen 200 ezer rúpia volt, ami olyan 4 ezer forint. De van itt 1 ágyas szoba is, saját fürdővel, ami már csak 50 ezer rúpia.

Az óceán, hogy is mondjam: óriási. :) Nem láttam még ekkora hullámokat, olyan 2 méteresre saccoltam az átlagot. Elképesztő energiával érkeznek a partok felé, szikláknak csapódnak és lassan lenyugodnak. Megfordult a fejemben, milyen hasznos lenne ide telepíteni hullámerőművet (hosszú kígyó alakú tartályok, amik a hullámokon ringatózva áramot termelnek, mindezt mindenféle környezetterhelés nélkül). Igazából nem nagyon lehetett beúszni, mert veszélyes az áramaltok miatt, jelzik ezt a parton a „Hati-Hati!” (=vigyázz!) feliratú táblák is. Viszont a partig kiérő hullámok egész napos elfoglaltságot jelentett a vidám kelek cimboráknak. A nap tűzött, úgyhogy a naptej igen magas (25-30) faktorszáma ellenére rákvörösre égtünk. Igyekeztünk szikla árnyékában ejtőzni, nyakig beástuk egymást az aprószemű, kicsit karcolós szemcséjű homokba, és vigyorogva vártuk, vajon mikor érkezik egy már a fejünk búbját is érintő hullám... nem kellett sokáig ücsörögnünk. Mikor meguntuk a fürdőzést, hűsöltünk, jeges limonádét szürcsöltünk vagy ipp gitározgattunk.

Pár héttel később megismételtük a kirándulást, mivel nagyon közel esik Yogjához. Naplementekor érkeztünk a faluba és annyira kinnaludhatnékunk volt, hogy megkértünk a Cinta Rasa warung bácsiját, Harnot, hadd szálljunk meg az óceán partján épített tetője alatt. Ez amolyan árnyékvető, mindenféle bonyolultságot nélkülöző bambuszépítmény volt, nappal általában ezek alatt árulják a kaját, piát, mindeféle kihalászott állatokat, szép köveket és kagylókat, csecsebecséket. Nekünk viszont ez volt az éjjeli szállásunk. Tukirah, Harno felesége hozott alánk gyékényszőnyeget és egy petróleumlámpát tett az asztalra. Éjszaka elfújtam a lámpát, mert zavart a fénye, de Harno valamiért újragyújtotta, talán nem véletlen... én az állatállomány távoltartására véltem következtetni. Aludni természetesen egyikőnk sem tudott: a jól elképzelt, idilli alvást az óceán robaja és a szúnyogok hiúsították meg. Olyan hangos a hullámzó óceán, hogy mosógépben éreztem magam... reggelre papírzsebkendővel tömködtem tele a fülem, így sikerült egy keveset aludnom. Cserébe viszont ingyen volt. A Cinta Rasa törzshelyünkké lett, a púposan megrakott nasi gorengnek és a salátának egyszerűen nem lehetett ellenálni.
 

Szóval, hullámzó óceán, szeretem! :)

2010. március 12. Sikeresen, épségben megérkeztem, igaz jellemző módon farkas éhesen. Az utam nagyjából: Budapest-London (a wizzairt nem ajánlom senkinek sem a 15kg poggyász limit miatt. nekem majd dupla annyiba került az 5kg többlet súly miatt kirótt pótdíj, mint maga a jegy), majd London-Kuala Lumpur (Malájzia) és egy reptéri éjszakázás után Yogyakarta.

A Yogyai reptéren mindent kipakoltattak a zsákomból. A tartalmat ellenőrző indonéz vámügyes értetlenkedve vizsgálta a gondosan becsomagolt jéger maistert. Gyógyszerre gyanakodott, amit természetesen helyeseltem is hozzátéve persze azt az aprócska megjegyzést, hogy van benne alkohol is. Miután kicsomagolták és kétszer átküldték az átvilágítón megelégedtek, tiszteletteljesen elnézésemet kérték és utamra engedtek. Janó és Tomi, két Yogyában éldegélő magyar jóbarátom fogadtak (na ná, hisz teli zsákom nyomokban nekik szánt értékes ital és étel féléket is tartalmazott). Első élményem Yogyában motoron, utasként, baromi nagy hőségben,csiricsáré üzletsorokkal szegélyezett, káosz uralta közutakon teli vigyort csalt az arcomra. Egyszerűen képtelenség volt betelni az érkezés varázsával. Kaja, pia az első warungban (kajálda): rizs, csirke, zöldség, sambal (csípős szósz), tempe (valami összenyomott növényi eredetű cucc, olajban sütve) és jeges limonádé, mindez kb. 200 forintért.Máris tetszik.

Tomi házában kaptam egy üres szobát, amit majd nekem kell belaknom, szerény igényeimnek megfelelően. A szobám jelenlegi berendezése nagyjából egy kis polc (Tomi szerint szekrény, pedig nincs is ajtaja), egy kis asztal (amolyan dohányzó asztal féleség) és egy matrac, amit hosszas alkudozás után vettem meg az ajánlott érték kb. feléért, és motorral szállítottunk a házba, mint ahogy ezt errefelé szokás. Ventillátor az már volt a plafonon, úgyhogy azt nem kellett vennem. Más meg nem is kell egy szobába. Ez a ház egykor májer villa volt, jelenleg lelakott, a Community (baráti társaság) lakóhelyéül és kultúrális centrumául szolgál: Alice (Tomi barátnéja), Tano (görög batikművész), Fina (madagaszkári lányka, aki franciát tanít egy egyetemen), Karesz (szintén magyar cimbora, 3 hónapig van itt) és jómagam lakunk itt. Van angol wc és kád tusolóval (általában pottyantós lyuk van és vízzel teli dézsa merőkanállal), sőt internet (igaz, baromi lassú) és hűtő is.

Első pár hetemet nyelvtanulással, pihenéssel, aklimatizálódással töltöttem. Megtanultam egy pár étel és ital nevét, számokat, meg egy pár hasznos szót. Az indonéz nyelv alapvetően egyszerű, sajátossága, hogy a szabályokat nélkülözve is megértethetem magam a helyi emberekkel. Megtanultam motorozni is, váltóson ám!:), úgyhogy bérelhettem egy saját mocit. Reggelente jógázás, ha van kedvem, bemegyek a PPPPTK szakközép suliba, ahol Guru Agungtól, Janó és Karesz társaságában, bőrdíszművességet tanulgatok, mindenféle bőr tokokat építek tehén és kecskebőrből. Estefelé zenélgetés, gitározgatás, napközben kis szürkeállományt megmozgató, de nem túl terhes, környezetvédelemmel kapcsolatos tanulgatás. Hát így. :)