2010. május 5. Miután pár hétre való cuccomat kiválogattam, köztük a legfontosabbak mint iránytű, utikönyv, naptej, napszemcsi, ragtapasz, uno kártya, ruhanemű (tényleg kevés), pulcsi, bicska, és belegyömöszöltem egy 30 literes hátizsákba, ami nem túl nagy, egész éjszakámat zaklatottan, éberen töltöttem az útra készülés hevében. Hajnalban, valamennyiőnk kialvatlanul, indultunk Yogyakartából keleti irányba. Karesz, Gin, Tomi és Alice voltak az utitársaim. Motoros kelek. Mindenki hátasára pattant, hátizsákját ki-ki maga elé, lábközé vagy hátára helyezte el, volt még gitár is velünk, azt cserélgettük. Mivel hosszú út állt előttünk, pláne motorral (átlag 30km/h-val számoltunk, mert óránként meg kellett állni, hogy megpihentessük a valagunkat), az első napot megtoltuk és 340 km megtételével, szerpentines utakon, éjszaka érkeztünk Batuba, kelet-Jáva közepén magasodó hegyek közé. Első szállásunk egy lepukkant és elhagyatott hotel volt, ahol mi voltunk az egyedüli vendégek. Különlegessége, hogy a motorokkal be kellett állni a recepcióra, a felszereletlensége ellenére robusztus osztrákos motívumokkal faragott keményfa-díványok voltak a közös helységben, és a recepciósok nem bírták kiszámolni hányan is jöttünk, így mindig kevesebb teát kaptunk. Mondjuk ez az utóbbi totál megszokott. Némelyik indonéznek kézzel lábbal el kell magyarázni, le kell rajzolni és össze kell adni, miből mennyit kérünk, különben messzemenő gondolatainkat is felülmúlva szolgálnak ki, mintha a rendelés csak egy esemény lenne, ja ja, és a végterméket úgyis egy véletlengenerátor dobná majd ki.

Másnap, megpihenve az előző nap fáradalmait, megelégedve mászkáltuk körbe Batu környékét, így láttuk a Cubanrondo vízesést, ami lenyűgözött a magasságával (nem állnék alá, kidögönyözné a szuszt is belőlem) és egy Selekta néven ismert valami strand-játszótér-botanikus kert félét, ami tök jó volt, csak ipp nem fürödhettem, mert akkor még gennyes seb éktelenkedett a térdemen. Este csaptunk egy kis sörözést, aminek kapcsán kiderült az is, hogy Batuban nem csak elérhető valamennyi szeszes ital, ami egyébként Yogjában lehetetlen, de ráadásul valamiért olcsóbb is volt a sör (pedig fel kell vinni a hegyre, nem értem).

Irány az óceánpart, ideje egy kis fürdőzésnek, mekkora ötlet. Ki is szemeltük az irányt, az uticélt, nagy nehezen le is vergődtünk a déli partra, ami csodaszép volt, végtelenben tűnő óceán, sehol egy ember, ám nem hogy szimpatikus, de úgy általában véve szállásnak nyomát sem találtuk. Így az idilli, óceánparti pihenésből az lett, hogy nagy nehezen, éjszakába nyúlóan visszaverekedtük magunkat egy nem túl barátságos városba, ahol hosszas keresgélés után megtaláltuk a leglepattantabb (és a dága hotel után talán egyetlen) szállást, ahol természetesen hatalmasat horpasztottunk. És indonézül néztük miki egér, goofy és donald kacsa kalandjait, vicces volt... Itt jegyezném meg, nem könnyű dolog a szállás keresés, főleg fáradtan éjszaka érkezve egy tök ismeretlen helyre, ráadásul buléként (fehér, nem indonéz), akikről köztudott, hogy tollként pelyhedzik a hátukon a pénzt. Már nem is emlékszem, talán 4. nap lehetett, amikor újból ráhajráztunk, miután jól megnéztük kelet-Jáva nevezetességeit :), és a kikötőt vettük célba. Nagyon rossz utakat jártunk, olyan kátyusak voltak, hogy max. 20-szal tudtunk menni, pokoli hőségben, porban... bej, de jó lesz, ha egyszer odaérünk. Aztán, már nem is emlékszem, mindenki elcsigázott mozdulatokkal feszítette le magát a motorrol és tolt be egy-két es-jeruk-ot (jeges limonádé), majd újra vissza és újabb 50 kilométer, de egyszeriben csak odaértünk, valahogy, elénk tárult Katapang. Hát nem túl szép hely, tipikus közlekedési csomópont jókora kikötővel. Egyetlen örömünk az egy nagyon olcsó szállás volt (ahol cserébe már hajnalban beindult a zajongás, a szivattyú és a közeli iszlám müezzin), de jól esett a mandi (fürdő).

Másnap komppal átkeltünk Balira. A kompolás olcsó, olyan 300 forint lehetett, a fedélzeten kaja, pia kapható, bömböl az indo-mulatós-kareoké, hejj már csak ez hiányzott. Szakadtunk a röhögéstől, nem lehetett kibírni. Balin az északi utat választva keresztül motoroztunk a Nyugat-Bali Nemzetiparkon, baromi szép hely. És valahogy, mintha az utak is jobbak lettek volna, lehetett haladni, óriási felüdülést jelentett ez a motoros kelek számára. Ettünk bakso-t (húsgombóc leves) az óceánparton, majd útszéli benzinkútnál könnyítés, fürdés, ejtőzés. Első éjjel Banjar-ban szálltunk meg egy mesébe illő házikóban a dzsungel közepén, egy kis patak partján, drágán persze, de nem volt más, egy szobában 5-en két ágyon... :) lassan már megszoktuk. A házhoz közel volt egy forróvizű forrás, ami egy fürdőt táplált, sárkányfejű vízköpőkön keresztül érkezett a víz a medencékbe, ott lehetett dögönyöződni, frankó volt. Elmentünk Yeh Sanirba, ahol megnéztük az utikönyv által kihagyhatatlannak minősített „művészeti” képződményt, az Art Zoo-t, amit nem igazán sikerült díjaznom. Az otthoni Tűzraktérben sokkal érdekesebb, amatőr művészek által alkotott dolgokat látni, ami után ez körülbelül messze kihagyható volt a számunkra.

Amed, snorking centrum (ahol vizipipával meg búvárszemüveggel lehet bohóckoni a víz alatt). Mi szintúgy csak alvásra meg pihenésre használtuk. Sikerült egy olyan bungalo-t kivenni, aminek volt egy medencéje, jól elvoltunk. Este sörözés, arak (helyi rizspálinka), gitározás az óceán partján.

Candidasában henyéltünk pár napot, miután megtaláltuk a sziget legolcsóbb bungalo-ját, óceánparttal. Fürdőzés, tekergés a környékbeli hegyeken, jól kinéztünk a fejünkből az összes lehetséges útszéli kilátón, rizsföld bámészkodás, stb... Ekkortájt került sor a Balinéz ünnepségre, ami körülbelül olyan, mint nálunk a karácsony, úgyhogy mindenki mindenfelé utazgatott találkozni a másikkal, a szigeten mindenfelé falvak, városok voltak feldíszítve (ilyen magas, kb. 5m-es, kókadva lehajló, növényi ágakból fonott díszes oszlopokkal, amiknek a tövében áldozatot aggattak ki, ami rendszerint egy kupac gyümölcs meg risz volt).

Ubud egy varázslatos hely, burjánzik a művészet, mindenfelé kézművesek és termékeik, festmények, éttermek és mulatók, éjszakai élet, mindez egy esőerdő kellős közepén, ahol még a város is zöld. Van egy hely, Monkey Forest, ahol a majmok teljesen nemnormális módon szocializálódtak és bátorkodnak a túristák nyakába, fejére, vállára, hátára mászni, mindezt persze némi kaja (főleg banán) reményében. Mi jót szórakoztunk, azt hiszem egész Balit véve itt készült a legtöbb fotó. :) Ubudtól nem túl messze északra, Tapaksiringben található egy ősi hindu sziklatemplom, amit hosszas lépcsőzéssel sikerült megnézni. Tényleg érdekes, szép és varázslatos volt, be lehetett barangolni egy sziklába vájt egykori falu romjait, tetszett. A völgy aljában folyik egy patak, helyi gyerkőcök fürödtek benne, őrülten élvezték, ahogy egy kisebb vízzuhatag magával sodorja őket... és ezt játszották naphosszat. Mondanom sem kell, a kulturális sokkot megelőzendően mindig is törekedtünk egy kis lazításra, úgyhogy csatlakoztunk mi is, kőtemplom helyett inkább egy kis természetes öröm: hideg fürdő, hatalmas kacagás.

Voltunk Kutában is, de nem tetszett. Hatalmas zsivaj, őrült nagy tömeg, büdös, koszos, züllött, idióta extrovertált erurópai, ausztráliai meg amerikai túristákkal, akik tényleg azt hiszik, hogy ők most ide jöttek exotikus helyre nyaralni egy szállodába, és naphosszat szörfözhetnek, éjszaka meg belevethetik magukat a bűnös éjszakába, és ennek megfelelően, nagyarcúan és mindenkit és mindent nagy ívben letojva élhetnek. Na ennyit az elégedetlenségből, azért mi is jól éreztük magunkat, de szerényen... :)

Bali közepén jókora hegyek találhatók. Banau Bratan egyike közülük. Candikuningban szálltunk meg, másnap pedig túrázni indultunk. Nos, amit az utikönyv írt a helyről, messze másnak bizonyult a valóságban. 4 órán kereszül caplattunk felfelé egy elhagyatott, egykor kövezett, ösvényen, néha mászni is kellett, mindez egy dzsungelben, körbe zöld ismeretlen, látotávolságunkat pedig a felszálló pára korlátozta. Izgalmas volt és kimerítő. Alice papucsban jött, úgyhogy ő hamar feladta, Karesz a finish előtt dobott egy spárgát, úgyhogy kiment a térde, Ginnek a szandálja ment széjjel, nekem csak a kezem vágta el egy nádlevél. Tényleg, Tominak nem is lett semmi baja, ez így nem ér... :) A mögöttünk hagyott hosszú út, a fáradtság és a természet csalka képe örökké a csúcs bevételével hitegetett, de hiába, mindig tovább kellett mennünk. Mire egy nádas állta utunkat, egy még ezt megpróbáljuk lehetőség, amire külön felhívtam mindenki figyelmét, hogy „vigyázat, a nád vág!”. Naná, hogy vág, ömlött is a vérem, de végre megtaláltuk a hegy tetejére, 2096 m magasan épített hindu templomot, úgy hívják: Pura Puncak Munga. Karesz örjöngött a boldogságtól, nem csoda. Misztikus volt, egy hegy csúcsán, egy dzsungel közepén, körben iszonyatos köd, mi és egy ősi templom. Visszafelé mennydörgés, szakadó eső, sároncsúszás... szétáztunk. De jó volt.

Aztán lassan véget ért a balis körutunk. Megszálltunk még egy helyen, nem volt túl érdekes, csak az a vízesés nem messze tőle, ahol túristák nélkül élvezhettük a természet varázsát. Hihetetlen, vannak még ilyen helyek.

Baliról komppal Jáva, egyenesen a Bromot (vulkán) vettük célba. Éjszaka érkeztünk, meredek szerpentinen, átlagosan 2-es sebességben vitt fel a moci, de megcsinálta. Megszálltunk. Hajnalban, 3-kor keltünk, hogy felérjünk a tetejére, hogy megnézhessük a napfelkeltét. Először leereszkedtünk a vulkán belsejébe, a kráterbe, ami óriási volt és homokos, kopár, holdbéli sivatag. Jót farolgattunk meg krosszoztunk kétkeréken a bokáig érő finom porban, ráadásul tök sötétben. Néha elment mellettünk egy-egy dzsippek alkotta konvoj, amik a kényelmes és tehetősebb túristákat vitték ugyanarra helyre. Persze így nekünk nem csak ingyen volt az út, de még élveztük is. A kráter belsejéből baromi meredek szerpentin vezetett fel a csúcsra, gyakran 1-esben kellett vezetni a motort. Olyan érzésem volt, hogy ha megállok, akkor az egész motor velem együtt hátragurul, mint a rajzfilmekben. Ezért inkább szupermen pozíciót vettem fel és felfeküdtem a nyeregbe. Életem egyik legklasszabb élménye volt, végül is repültem fölfelé, igaz egy motorral a hasam alatt... de az nem számít. A tetőn természetesen dugig dzsippekkel, túristákkal, bérelhető kabátokkal (ja mert egyébként baromi hideg volt, persze, ekkora magasságban nap nélkül), kaja, pia, szokásos. A napfelkelte simán ment, nem történt fennakadás, kivéve, hogy a természet közbeszólt és egy pár felhőt nem volt szíves eltessékelni az útból, tekintet nélkül a várakozó embertömegre. Haha. A látvány viszont elképesztő volt. Képzeld csak el!: tök sötét van. Majd mintha derengene a nap valahol még a perem alatt, nagyjából körvonalazódik a horizont. Ekkor látod meg igazán a távolságokat, érzed a magasságot, ahova felkapaszkodtál, messze előtted egy óriási megavulkán krátere tátong, te pedig egy rizsszem vagy a peremén. Majd lassan, ahogy a nap felkel és megvilágítja a felszínt, kirajzolódnak a Bromo-anya kisebb gyermekei, vulkánok sora, egyik zöld a növényzettől, másik szürke és kénes füstöt okád, messzire látható a nagytestvérük, aki már nem is enged a közelébe. Minden olyan hatalmas. Mintha nem is ezen a bolygón lennénk. Lementünk, megmásztuk az egyiket, belenéztünk a kráterébe, jött a sok kén, lenn körben kősivatag, mindenfelé csak a Föld-anya nyers és természetes formái. Lenyűgözött. Újabb ok, hogy féljem, tiszteljem és szeressem a természetet. Újabb erő, hogy küzdjek az emberi rombolás ellen... persze valahol megnyugtató tény az, hogy mi, emberek, csak riszszemek vagyunk egy vulkán szélén.

Sikeresen hazaértünk, magunk mögött hagyva 2000 kilométert...

Ja, Surabayát be kellene szántani, rettenetesen ocsmány egy város, messziről el kell kerülni... :)